A magyarbánhegyesi KISHÁZI CSALÁD története

A Kisházi család története, rokonsága

Írta: Dr. Kisházi Margit

Édesapám

    

Kisházi György

születetett 1895. április 24-én Magyarbánhegyesen

            meghalt 1969. február 11-én Magyarbánhegyesen.

házasságot kötött édesanyámmal 1919. június 5-én Magyarbánhegyesen

     Faragó Erzsébet

            születetett 1895. március 5-én Varjason,

            meghalt 1949. július 5-én Szegeden.

     Gyermekkorukban egy osztályba jártak. Apukám nagyon jó tanuló volt, mint a Kisháziak általában. Nagyon szép írása volt, jól számolt fejből is. Gyermekkori versekre emlékezett, pl. elmondta többször Petőfi Sándor: Három fiú c. versét. Ritkán énekelt, kedvenc dalai Ki tanyája ez a nyárfás, Asszony lesz a lányból, Bazsa Mári libája, Kérges a tenyerem… ezek legénykori nótái voltak. Majd később megtanulta Érik a, hajlik a búzakalász… és Isten mondja Noé fiam, Noé… Ezeket idős korában énekelte, ha nagyritkán jó kedve volt.

     Anyukám átlagos, de nagyon eleven gyerek lehetett. Ő általában derűs, jókedvű volt, apukám sem volt komor természetű.

     Bár azt mondták, hogy gyermek- és ifjú korához igen komoly volt. Nem csoda, már gyermekkorában mezei munkára fogták. A részeges apa, agyondolgozott anya, sok kisebb-nagyobb testvér körében nőtt fel. Az életösztöne igen jó étvágyúvá tette. Beszélték, hogy még a kemencében sült a kalács, már akkor kilopkodták Kálmán öccsével, aki szintén nagyon élelmes gyerek volt. Az ő üzleti fogásait, anekdotaszerű történeteit színesen leírta nagynéném, Kisházi Teréz, aki a legidősebb volt a családban. Említette, hogy kislány korában egyszer a Gyuri öccsét a határban ő „elvesztette”, és ezért mennyire kikapott…

     Szóval az ismeretség, sőt gyermekkortól tartó szerelem korán kialakult a szüleim között. Mégis, az anyai nagyszülők ellenezték a házasságukat a részeges apa miatt. Még a jegyességük is felbomlott egy időre –, de anyámnak nem kellett az új, kiszemelt vőlegényt. Ez egy mesterember volt Aradról, aki cifra írásával, rajzaival hagyott emlékeztető anyám emlékkönyvében. Így aztán győzött a szerelem.

     Közben volt az első világháború is. Édesapám, aki huszár volt a közös hadseregben, megsebesült a térdén. Egy jóindulatú ezredorvos sokáig gyógyítgatta Bud Weiss-ben (Ez most Česke Budejovice, Csehországban), majd ide-oda helyezgetve, végül is megmenekült a további frontszolgálattól.

     A háborús időben nem nagyon mentek férjhez a lányok, édesanyám is 24 évesen ment férjhez.


Anyai nagyszülők:


        Faragó István
        született: 1856, Gáj (Arad megye)
       meghalt: 1938. január 30. (makói kórházban. szívgyengeségben))
       Győri Julianna
       született: 1863.április 20., Varja (Arad megye) 
       meghalt: 1942. augusztus 12.

Apai nagyszülők:

     Kisházi Péter 

született: 1867. augusztus 1-jén Magyarbánhegyesen

            meghalt: 1936. február 4-én Magyarbánhegyesen

     Piros Teréz

            született: 1872. február 8-án Kunágotán

            meghalt: 1926. június 2-án Magyarbánhegyesen

     Házasságot kötöttek 1889. február 11-én Kunágotán.

     Mindketten paraszti családból származtak. Esküvő előtt nem nagyon ismerték egymást. Komendálás és „gyügyü” (összeboronáló személy) által házasodtak össze az akkori szokások szerint.

     Nagyapának később mostohaapja lett Mucsi Márton, aki egy nagyon részeges, züllött ember volt. Talán ennek példájára vált ő is részegessé, könnyelművé. (Mindenesetre a Mucsi rokonságot később is szégyelltük.)

     Sok földet béreltek az „Antalffy” határban. Tanyájuk később a Kálmáné lett.

     Bizony, nem sok jót írhatok le a nagyapáról. Bár amikor nem ivott, egész rendes ember lehetett. Nagyanyám alacsony termetű, dolgos asszony volt, 10-12 gyermeket szült, az akkor szokások szerint. Bele is rokkant, súlyos sérve volt, alig tudott már dolgozni, de „kellett”. Előfordult, hogy otthagyta az urát – már több gyermek után –, visszament a szülőkhöz Kunágotára. De a nagyapa utána ment pár nap múlva, és a Piros nagyszülők rákényszerítették, hogy térjen vissza. Az volt az érvük, hogy „mi lesz a gyerekekkel, az ura még azt a kis földet is elpocsékolja ami van, ha nincs mellette asszony”. Így aztán vitte szegény az igát haláláig.

     Egyszer a házuk is leégett. Valószínűleg kéménytűz következtében gyulladt ki a szalmatető. A berendezés, élelem mind odaégett. A biztosítótól nagy összeget kaptak kártérítés gyanánt. És a nagyapa egy másik faluban addig mulatott, amíg azt mind el nem verte. Máskor meg egy vagon búza árát itta el… Még sok rosszat írhatnék róla, de nyugodjék békében. Keserves szenvedések után, nyelőcső rákban halt meg. A nagymama pedig agyvérzésben.

     Leírom sorrendben a gyermekeit – mind meghaltak már. Az első kettő fiú volt, még csecsemőkorban meghaltak. Mihály nevű volt a legelső, és a legutolsó is.

     Majd 1893 május 20-án született Teréz nagynéném, a család legidősebb tagja, férjezett Hangos Vincéné. Aradra ment férjhez a háború előtti években.
 Egyetlen lányuk Teréz – Stern Zoltánné – Aradon, majd Temesváron élt (meghalt 1986-ban) családjával.

     Nagynénémről sok szépet, jót írhatnék, sokszor látogattam. Részben tőle hallottam a családra vonatkozó adatokat is. 1976. június 18-án halt meg szívgyengeségben. Még megtudta, hogy megszületett a negyedik dédunokája is…

     Utána apám következett. Mivel György napján született, ezt a nevet kapta. De volt ilyen nevű nagybátyja is.

     Azt hiszem, hogy utána következett Kálmán. Ő 1975-ben halt meg szívgyengeségben.

     Péter nagybátyám 1901. május 30-án született. Nagyon jó tanuló volt, és ha nehezen is, mégis sikerült kitaníttatniuk. Az aradi tanítóképzőben tanult, tanító lett. Nagybánhe-gyesen, majd Kaszaperen tanított, több mint 40 évig! Később Budapestre költöztek, ahol a lányuk és rokonságuk élt. Még egy lányuk született, Örzsike, ő 3 évet élt. Volt egy Pista nevű fiú is, és néhány spontán abortusz is a nagymama termő ágán.

     Majd Béla következett, és az utolsó gyerek, Mihály 1911-ben született. Ő, mint a legkisebb fiú a mesékben, nagyon kiemelkedett a családból. Rendkívül tehetséges, ügyes volt. A család idősebb tagjait bácsinak nevezte, így apámat is. Anyukán „ángyika” volt neki. Ő a szegedi katolikus tanítóképzőben tanult. Újságszerkesztő is volt, később könyvet is írt. Általában kiemelkedő egyéniség volt, többre hivatott. Falusi, majd esztergomi tanítóképző intézeti tanító lett belőle. Később a Rákosi érában kettétört a pályája.

     Nem írtam még Józsiról, a vak fiúról. Kb. 11 éves korában vakult meg egy vörheny utáni utóbetegség maradványaként. Ő is nagyon ügyes fiú volt, dús fantáziával rendelkezett. Gyermekkorunkban sokat járt hozzánk, mesélt nekünk, szerettük. Szegeden a Vakok Intézetében seprűkötést, kosárfonást tanult, még kefekészítést is. Otthon dolgozgatott, még pénzt is keresett vele.

     A nagymamának igen nagy gondja volt ez a fiú, és folyton azt mondogatta, ami akkoriban kegyetlenségnek tűnt – hogy azt szeretné, ha előbb halna meg őnála. Bizony, ezt az egyet megadta neki a sors. Pár hónappal az ő halála előtt halt meg a szegény Józsi, tüdőgyulladásban kb. 21 éves korában.

     Még egy kis anekdota a szegény Józsiról: Összegyűjtött pénzecskéjét az istállóban, az üres fecskefészekben rejtette el. Ő télen meghalt, és amikor visszajöttek a fecskék, kiturkálták a pénzt…

     A nagyapai ági dédszülőkről írok most, azt a kevés adatot, ami a családi hagyományban megmaradt:

     Kisházi Mihály

            született: 1811. november 15-én Földeákon

meghalt: 1871-ben Magyarbánhegyesen aszkórban

                                               (tüdőbajban).

     Dunai Teréz

            született: 1832. október 10-én Újkígyóson

            meghalt: 1893-ban Magyarbánhegyesen.

     Először Bánkúton, később Magyarbánhegyesen laktak, dohánykertészettel foglalkoztak. 1848. november 26-án esküdtek Újkígyóson. A dédapa lakhelye ekkor Bánkút, 22. sz. volt. Mindkettőjüknél foglalkozásként „pór” volt bejegyezve a római katolikus egyházi anyakönyvbe. A dédanya születési adatai latinul vannak bejegyezve. A keresztlevélen a dédapa aszkórban halt meg, ez a tbc akkori neve volt, gyakori halálok, népbetegség. Kisházi Mihály nagybátyám kőkeresztet csináltatott a sírjára (a temető főbejáratától jobbra, egy kripta irányában). Ezt később nem találtam meg.

     Gyermekeik: Elek bácsi, ezt emlegette sokat édesapám. A templom előtti kőkereszten az ő neve van adományozóként feltüntetve. Antal ennek fia volt, János kunágotai rokonságunk tőle származott. Barát János unokájuk járt hozzánk is. Ennek maláriája volt, az első világháborúban szerezte. A K. János lánya volt Julianna, Bartha Józsefné, aki később a Mihály nagybátyán anyósa lett. Majd György nevezetű, ennek Teréz lánya, Ménesi Mihályné, ők a nagyapám háza közelében laktak, a ház a vejéé, Szabó Mihályé lett, ennek gyermekei fiatalkori társaságunkhoz tartoztak.

     Legnevezetesebb rokonunk, akit legtöbbször emlegettek, az Örzse néni volt apám részéről. Férje Kovács János, fia Kovács Béla – nagyon ismertük, odajártunk. Ők voltak a „gazdag rokonok”. Több mint 100 kat. hold földjük volt nagy tanyával, a Vertán határ felé. Tőlük bérelt apám sok földet. Béla bácsi gyermektelen volt, részeges, később cukorbeteg, ebbe is halt bele. Felesége kikapósságra hajlamos, nagyvilági életbe belekóstoló nő volt. Csodálva hallgattuk, ahogy elmesélte pesti élményeit, hogyan mulatott Cselényiékkel, az akkori híres magyar nóta énekesekkel, stb.

     Béla bácsi halála után a rokonság hosszantartó pereskedésbe kezdett a vagyonért, mivel a felesége rábeszélésére egy oldalági rokonra hagyta a vagyonát. Persze főképp az ügyvédek jártak jól.

     Dunai Teréz dédnagymama 61 éves korában halt meg Magyarbánhegyesen (másodszor az említett Mucsihoz ment férjhez, vesztére). Volt egy testvére, Miska bácsi, igen furcsa ember, csősz, vagy dohánykertész. Az ő furcsaságait, derűs hazudozásait, kalandjait unokatestvérem, Hangos Teréz írta le az 1920-as években. Az Erdélyi Magyar Lányok Lapjában jelentek meg ezek az elbeszélések folyamatosan Miska bácsi kalandjai címen.

     És természetesen az ő fiuk volt nagyapám, Kisházi Péter is, akit sokan Mucsi Péternek hívtak, illetve gúnyoltak a mostohája után.

     Negyedizigleni őseimről, az ükszülőkről már alig tudok valamit:

Nagyapai ágon

     Kisházi János és Turi Apollónia van bejegyezve a dédapa keresztlevelén, szülőkként. Földeákon éltek.

Dunai Teréz dédanyám szülei:

     Dunai József és Bajusz Anna voltak.

     D. József 1818. január 31-én házasodott, 19 éves korában. Tehát kb. 1799-ben született. Újkígyóson halt meg 1834. július 9-én. Bajusz Anna 17 éves volt amikor férjhez ment. De az anyakönyvi adatok nem egyeznek, születési helyük ismeretlen. Újkígyóson csak 1816 őszétől van anyakönyvezés.

Az ő részükről még távolabbi ősök neve is ismert:

     Dunai József apja Dunai Menyhért,

     Bajusz Anna apja Bajusz József volt.

Közelebbi adat ismeretlen.

     Folytatom a Kisházi ági nagyanyám családjának a leírását, a nagyanyai dédszülőkről írok most.

Nagyanyám szülei

     Piros Ágoston

            született: 1828. január 9-én Battonyán

            meghalt: 1906-ban Kunágotán.

neje

     Kovács Teréz

            született: 1827. augusztus 18-án Battonyán

            meghalt: 1906-ban Kunágotán.

Ők 1846. szeptember 9-én esküdtek, ekkor a Geőcz telepen laktak.

     A Piros rokonság igen kiterjedt volt. A dédszülők magas kort értek el, jómódú emberek voltak. Öt fiút és öt lányt neveltek fel. Kunágotán éltek halálukig.

     Gyermekeik neve, kb. a születési sorrendben:

     Gergely, ennek fia András, Magyarbánhegyesen élt. Az ő egyik fia, László, a Rákosi érában belügyminiszter volt. Később a szegedi Szalámigyár igazgatója lett.

     Gergely bácsi hosszú életű volt. A lányánál, Pusztai Jó-zsefnénél, Juliska néninél lakott. (Temetkezési vállalatuk volt.) Halála nevezetes, mert a húszas években a mi béresünk, Jakulek Miska (lelencfiú volt) kerékpárral ütött el, amikor éppen a templomba ment. Később az orvos megállapította, hogy agyvérzésben halt meg, csak kicsit okolható ezért az akkoriban még ritkaság számba menő bicikli baleset. De a nagyszámú Piros rokonság akkoriban haragudott ránk, pl. Piros Sándorék, és ez apámat igen megrázta. Azért haragudtak, hogy miért nem zavarta el a bérest, vagy miért nem verte meg…

     Majd István, Viktória, Katalin, János nevű gyermekeik következtek. Ez a Jani bácsi azért volt emlegetett rokon, mert részt vett a boszniai okkupációban, épségben hazatért, és nagyon sokat mesélt róla. Hazudós Janinak nevezték a hárijánoskodásáért.

     Természetesen Teréz nagyanyám is a sorban volt, majd Veronka, Sándor, Ágoston, Margit nevű gyermekeik következtek. Általában magas kort értek el.

     A Piros szülőknek nagy házuk volt Kunágotán és a házuk közelében sorra építettek vagy vásároltak gyermekeiknek is házakat. Mégis nagy harag lett a család körében, amikor a házukat Margit nevű lányukra hagyták, aki gondjukat viselte, bár nem hosszú ideig.

     A nagyanyai dédanyám, Kovács Teréz alacsony termetű, termékeny, dolgos asszony volt. Testvérei idősebbek voltak, Magda és Márta nevűek. Magda néni fia Juni (így!) bácsi volt. Apjával együtt harcoltak 1848-49-ben a szabadságharcban. Bevonulása előtt Juni bácsi elásta a pénzét a juhhodályban. Később titokban visszajött, kiásta a pénzt, és azzal együtt örökre eltűnt. Arról tudták meg, hogy hol volt elásva a pénz, hogy később 3 tallért találtak ugyanott, elszórva.

     Nevezetes volt a Piros nagyszülők (számomra dédszülők) aranylakodalma. 1906. szeptember 9-én díszes hintóval vonultak a templomba a nagyszámú utóddal és rokonsággal. A dédmama már gyengécske volt, nagydarab ura mellett különösen apró termetű a szép ősi selyemruhában. Szomorú, vagy inkább tragikomikus anekdota, hogy a „menyasszonyt” az aranylakodalom után ölben vitték haza, át kellett öltöztetni, a szép ruhát bizony összecsinálta…

     Meg is halt nemsokára. Majd a dédapa is nemsokára utánament.

     Ritka jó családi életük volt, ami valóban ritkaság volt akkoriban, és ez a hosszú, termékeny élet is.

Nagyanyai ágon az ükszülők nevei, Piros Ágoston szülei

            Piros Ferenc,

neje    Németh Borbála voltak.

Kovács Teréz szülei

            Kovács István

neje    Tóth Klára voltak.

     Minden ősöm „pór” származású, és római katolikus vallású volt.

     A Kisházi nagyapa szerint az ő anyjának nemesi eredete volt, de ezt az okmányok nem igazolják.

     A Kisházi család okmányai, elsősorban keresztlevelek, esketési levelek, Kisházi Péter nagybátyámnál hivatalos másolatként találhatók meg. Ugyanis az 1939. évi IV. tc. alapján mindenki köteles volt „őskeresztény” származását igazolni.

Utóirat:

     A felsorolt ősök génjeit hordozzuk mi, kései utódok. Egy-egy jó vagy rossz tulajdonságuk bennünk él, hetedíziglen, legalábbis a genetikusok szerint.

     A legtöbb helyen csak a múlt század közepétől volt anyakönyvezés. Így hiába is kutatnánk távolabbi ősök iránt.

     A családi név legrégebbi felbukkanása – nagy örömömre – egy latin nyelvű feljegyzésben jelent meg, mégpedig Mogyoróssy János Csanád vármegye története c. könyvében. Itt a nándorfehérvári, Hunyadi János harcosai névjegyzékében volt egy Kisházi J. nevű vitéz is.

     A most Romániához tartozó Bihar megyében az egyik Körös forrásvidékén egy rokon régi térképen felfedezett egy Kisháza nevű helységet.

1982. április – 1998. június

Kisházi Margit

Későbbi feljegyzések:

Kisházi Béla † 1982. április 23.

Kisházi Péter † 1983. július 4.

            fia       dr. Kisházi Péter † 1988. július 12.

Kisházi Mihály † 1983. november 16.

            fiai      Kisházi József

                        Kisházi Mihály † 1996.

Kisházi Péterné Urbán Veronika 1908 – 1995. július 12.